Mindaddig, míg meg nem tanulunk a tudat hangjára hallgatni, a meghasonult gondolkodás rabjai maradunk, önmagunkat pedig kettéosztva érzékeljük test és szellem között, szív és elme között.

Ha felteszed magadnak a kérdést, hol lakik Isten az emberben, akkor valószínűleg tudod a választ is: a szívében.

Az emberi elmét soha, egyetlen hagyományban sem tartották a szakralitás belső oltárának. És ennek oka van.

Csak az emberi lény szíve lehet az Egyetemes Szív tükre. De ma a legtöbb ember rácsok mögé zárta a szívét. Börtönőre pedig maga az elme, pontosabban a gondolkodási módunk. Az élvezetvágyban fuldokló elme hajlamos arra, hogy minket is elsüllyesszen a mindenféle gyengeségek, függőségek és mohóságok mocsarában. Az elme sohasem lakik jól és sohasem elégül ki, mert ő mindig csak műtáplálék után sóvárog.

A szív azonban mindig igazi beteljesülésre késztet. Olyan tapasztalatokra ösztönöz, amelyek segítenek kifejleszteni a lényeggel való egyesülés képességét – a fénnyel, melynek magját maga a Fény ültette el belső világunkba. Ezt kéri tőlünk a szív, és amikor sikerül ránevelni elménket arra, hogy egy magasabb szinten nyíljon meg az élet és az ember megértését illetően, akkor már a tudatunk az, aki dönt.

De mindaddig, míg meg nem tesszük ezt a lépést átalakulásunk felé, az elme uralkodni fog és állandó függőségben tart. Egy hasadást érzünk magunkban test és szellem között, elme és szív között, mint ahogy az emberiség szintjén is egyelőre mély szakadék tátong nő és férfi között, fehér ember és színes bőrű között, idősek és fiatalok között, erősek és gyengék között. Ez a gondolkodásmód felelős azért, hogy nem vagyunk képesek érzékelni sem lényünk belső egységét, sem a nagy Egésszel való elpusztíthatatlan egységünket.

Gondolkodásunknak eme eltorzulása az erotikus életünkre is kihat. Ezért ennyire beteg. És itt most nem az olyan esetekre gondolunk, amikor bizonyos betegség vagy abúzus miatt traumák lépnek fel, hanem az általános helyzetre: az erotika elvesztette szakrális mivoltát. Rögeszmévé vált a testiség, az élvezetek utáni hajsza. Öntudatlanul elfogyasztjuk önmagunkat és nem kevésbé a másik lényt, akivel kapcsolatban vagyunk.

Az elsietett szeretkezés, a versenyfutás az orgazmusért, amelyet azonnal lefejez az ejakuláció, a nőt és a férfit fogva tartja a testiségben, szűkmarkúan méri az örömöket és drámai módon lekorlátozza az átéléseit.

S mivel a szexualitás maga is eltorzult, még azokban a kapcsolatokban is, ahol az emberek tényleg szeretik egymást, a nő beteljesületlen. A legintenzívebb szerelmi kapcsolatokban is a nő azt érzi, hogy hiányzik valami, hogy nem tudja megélni valódi potencialitásait, nem teljesítheti be igazi küldetését. Leggyakrabban valamifajta érthetetlen vágyat érez egy magasabb valóság iránt, a Végtelen utáni szomj kínozza őt, amelynek beteljesítéséről előbb-utóbb beletörődéssel lemond.

Mi a megoldás?

Létezik megoldás: megtenni a nagy ugrást a testiségben megélt szexualitástól – amely csak fogyaszt és elfogyaszt – az Isteni Éroszig és a Szakrális Szerelemig, amely összekapcsol saját lényegünkkel és a Világ lényegével, a Szívvel. Az erotika misztikus lendületté alakul, így visszanyeri felfelé irányuló hajtóerejét, elvezet a spirituális egységállapotig a szeretett lény szakrális lényegével és az egész Univerzummal.

A tantrikus művészet képes elindítani és fenntartani azt a felemelkedési folyamatot, amelyre az erotikának szüksége van, hogy meggyógyulhasson. Az átlényegítés és szublimáció alkalmazásával a tantrikus művészet életünk részévé válhat.

Hogyan? Egyrészt a rendszeres műélvezet aktusa révén: folyamodhatunk itt a tánc, festészet, fotóművészet, film, zene, szobrászat, dráma vagy a költészet olyan alkotásaihoz, amelyek a tantrikus szemlélet szellemében születtek.

Másrészt úgy, hogy felfedezzük és tápláljuk saját tehetségünket valamelyik művészeti ágazatban, és szintén a tantrikus szellemiség mély megértése által ihletődve, mi magunk is alkotni kezdünk.

De a legfontosabb és a legkézenfekvőbb eszköz az, ha a Tantra útját járva létünk egésze isteni műalkotássá lesz, mi magunk pedig életünk (el)fogyasztójából életünk alkotójává válunk.

Mert a tantrikus művészet mindenekelőtt az élet művészete – amikor igazán jelen vagyunk minden hétköznapi aktusban, amikor a látszaton túlit szemléljük, amikor képesek vagyunk megélni az érzékek hatáskörén túli gyönyört is.

Ez az a fajta művészet, amely az elmét a szépség és az isteni igazság felé orientálja, amely felébreszti a lelket és valódi küldetésünk beteljesítéséig vezet el bennünket, amely nem más, mint az Istennel való egység állapota.